Teltek a napok, én csak vártam. Vártam, hogy meglesz végre a második eredmény is, vártam, hogy hátha valami csoda történik. Vártam, hogy felhívnak sűrű elnézéskérések közben, hogy elcserélték a leleteimet, és természetesen nálam minden a legnagyobb rendben. Nos, egyik sem történt meg. Talán ami a legjobban felőröli az ember idegrendszerét, az a várakozás. Hogy milyen is ez? Mint amikor a hullámvasúton beülsz a kocsiba – nem teljesen önszántadból, hanem mert rossz társaságba keveredsz, akik szerint kell az izgalom, mert különben dögunalom az élet – és a menet elején húznak felfelé a hullámvasút legmagasabb pontjára. És amikor felértél, akkor onnan bizony le kell jönni valahogy. Vagyis le, aztán fel, aztán megint le és megint fel, nem is normális aki önszántából beül. Szóval jelenleg ülök a kocsiban, ami halad felfelé. Ha meglesz minden eredmény, akkor kezdődhet a rock&roll és a lefelé száguldás.
Ezen a héten nem voltam valami fényes kedvemben, mondhatni minden IS sz@r volt. Még nem sokat tudtam beszélni erről az egészről, egy fél eredménnyel csak annyit tudtam, hogy baj van. Azt, hogy mekkora, még nem. A hozzám közelállók is csak ennyit tudtak. Péntekre teljesen kiborultam, „mindenki hagyjon békén” szindróma, ezért szombatra beterveztünk egy lazulós napot a Tamással. Elmentünk a Kincsem Lovasparkba, Tápiószentmártonba. A parkban található az Attila-domb, amely gyógyító energiájáról vált híressé. Szóval elmentünk egy kicsit gyógyulni. Nagyon erős energiákkal rendelkező hely, aki teheti látogasson el oda! És ráadásul én kaptam egy vezetett meditációt is a Tamástól, hiszem, hogy maga a hely is felerősítette ennek a hatását. Hazafelé menet egy szuper olasz étteremben ettük végig az étlapot Cegléden (La Toscana Bisztró)
Köszönöm 
Kimozdulva a zombi-üzemmódból nyomtam egy restartot hétfőn reggel, indulhat az új hét, még mindig csak várjuk az eredményt, aminek se híre se hamva. Mondjuk azért jöhetne már valami hír, mert másnap reggelre van időpontom Szegedre az onkológiára…
